2015. augusztus 31., hétfő

Annie Cresta & Finnick Odair 16.rész

És igen, elkövetkezett az aratás a 65. Éhezők viadalára.
Hogy mennyire utálom én ezt... na mindegy. Mint mindig, felöltözöm a kék ruhámba, megcsinálom a hajam, meg minden.
Kimegyünk a főtérre, regisztrálunk. Finnicket keresem a tömegben, de egyelőre nem találom.
A Kapitóliumi bányarém ( avagy a mi szeretett Fuchsyiánk) felmegy a színpadra, és belekezd a mondókájába. Nem igazán figyelek oda, csak amikor azt visítja:
- Hölgyeké az elsőbbség!- és odamegy a gömbhöz, és kihúz belőle egy nevet.
- Lindsey Katherine Carter!
Egy megszeppent, tizenkét éves kislány megy fel a színpadra. Kéz apró, éjfekete hajfonata van, és már-már ijesztően szomorú, nagy szemei.
- És, következzenek a fiúk!- mondja Fuchsia, és a nevekhez megy, kiválaszt egyet, majd felolvassa:
- Finnick Odair!
Nem, nem, nem, nem, nem, nem, az nem lehet, képtelenség.
Finnick elindul a színpad felé, felmegy a lépcsőn, kezet fog a kislánnyal, majd két lépéssel arrébb megáll. Felszegi a fejét, nem néz senkire, főleg nem rám.
Meghallatom a végtelenül unalmas beszéd részét. Az arcomon folynak a könnyek, de ez engem speciel pont nem izgat.
Gondolkodás nélkül elindulok a Törvényszék felé. a könnyeim teljesen elhomályosítják a látásomat. Három emberbe is beleütközöm, de rájuk se nézek. Csak egyre gyorsabban és határozottabban lépkedek. Hiába siettem, Finnick családja már megelőzött. Bár ez igazából nem baj, úgyis velük kell először beszélnie. Ők mégis csak fontosabbak.
Amint letelik a három perc, engem is beengednek. Odaszaladok Finnickhez, és megölelem.
- nem lesz semmi baj, Annie. Haza fogok jönni!- suttogja Finnick nem valami meggyőzően.
- Tudom, tudom. De... Előbb Ethan most meg te...
Lehet, hogy nem kellett volna szóba hoznom, de annyira el vagyok keseredve, hogy képtelen vagyok figyelni arra, amit mondok. Finnick a fiú nevének hallatán csak még jobban összezavarodik.
- Inkább ne beszéljünk erről, oké?- kéri szomorúan.
- De akkor mégis miről?
- Nem tudom. De ugye megígéred, hogy bízni fogsz bennem, és nem könyvelsz el halottnak a Viadal kezdete előtt?
- Persze! Ne nézz már teljesen őrültnek! Nyerni fogsz!
- És ugye a húgaimat se hagyod, hogy előre siránkozzanak? Esthellát már amúgy se lehet megvigasztalni. Vigyázz rájuk, kérlek!
- Jó, persze. Vigyázok, ahogy tudok. És a húgaid se lesznek szomorúak, ugyanis van esélyed. Egy embert se ismerek, aki gyorsabban futna nálad.
- Jó rendben. Csak azért kértem, mert szerintem én nem eléggé bíztam Ethanben. - mondja lesütött szemmel.
- A lényeg, hogy hallgass a mentorodra. Bár ebben a témában nem kéne kioktatnom téged.
ekkor egy békeőr nyit be a terembe, szúrós tekintettel ránk néz, majd elüvölti magát:
- Egy percetek van, és ajánlom, hogy magadtól gyere ki, kislány, vagy én rángatlak ki. És ajánlom, hogy az elsőt válaszd, mert mindkettőnknek az lesz a legjobb.- mondja, és bevágja az ajtót.
- Légy óvatos, Finnick!- mondom, és már istenigazából zokogok, és úgy érzem, hogy mindjárt összeesek elkeseredettségemben.
- Rendben, Annie, vigyázok magamra. De te is tedd azt.- Mondja, és már ő is sír, pedig eddig tartotta magát.
A békeőr megint kinyitja az ajtót, de most csak a fejét méltóztatja bedugni hozzánk.
- TIZENÖT MÁSODPERC!- üvölti.
Még egyszer utoljára átölelem Finnicket, és egy puszit nyomok a homlokára.
Megszorítom a tőlem kapott nyakláncát, és a szemébe nézek:
- Ez segíteni fog. Megvéd.
Már elindulok kifelé, mikor Finnick visszahúz, és megcsókol. elkeseredett vagyok és szomorú, de a körülményekhez képest egy icipicit boldogabb vagyok.
Egy pillanattal később egy békeőr megragad, és kihajít az épületből.
Nem tudom, hova megyek csak visz a lábam. Legközelebb a parton találom magam. Leroskadok a kő mellé, és istenigazából zokogni kezdek. Minden egyes pillanat, amit Finnickkel éltem át, most eszembe jut.
Valaki megböki a vállamat. Odafordulok, de kell pár másodperc, amíg kitisztul a szemem. Lyana az.
Nem szól semmit, csak leül mellém, és átölel.
- Sajnálom.- mondja.- Finnick erős gyerek. Valószínűleg nyerni fog.- mondja a színtiszta igazat.
- Köszönöm...-mondom, illetve zokogom neki.- Lyana, bocsi, de most kicsit egyedül szeretnék lenni.
- Jó, persze. szia, Annie.- mondja, és elmegy.
Én meg próbálok megnyugodni, de nem tudok. Aztán egyszerre erőt veszek magamon, felállok, és elindulok Finnickék háza felé. Nekem ugyanis vigyáznom kell a húgaira.
Mikor benyitok, a család egy halomban zokog.
Odamegyek a kis Esthellához,  aki egyedül sírdogál. Csak átölelem, és azt mondom.
- Semmi baj nem lesz. Finn nyerni fog.
- Igazán?
- Igen biztos vagyok benne.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése